|
2024-01-24 21:30:35, szerda
|
| |
| |
TÉLI TÖRTÉNETEK, MESÉK 
Gazdag Erzsi: A CINKE ÉS A SZÉL
Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege. - Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"
- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére. 
- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.
- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.
Hangosmese - Gazdag Erzsi: A cinke és a szél
Link
Gárdonyi Géza: A KUTYA MEG A NYÚL
Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén,
minden állat békességben
éldegélt a földtekén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
mint a kutya, meg a nyúl!
Erdőn, mezőn együtt jártak,
együtt éltek, együtt háltak:
megosztották, amit fogtak,
Szóval: jóbarátok voltak.
Egyszer, hogy a tél beállott,
és a földre sok hó szállott,
azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!
- Rakjunk tüzet, aki lelke:
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
tüzet raktak, melegszenek,
Melengetik bundájokat,
általfázott irhájokat.
Hej, de jó a meleg, télen,
a havas zord erdőszélen!
azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk egyet, kutya úr!
- Mit játsszunk? - Tán lakodalmat!
- Jól van: játsszunk lakodalmat:
Cincogjunk meg brummogjunk,
ugrándozzunk, táncoljunk.
Felszökken hát a víg nyúl.
Szembe véle kutya úr,
ugrándoznak, bokáznak,
keringélnek, cicáznak,
S hogy a táncot szebben járják,
egymást hopp, hopp!
Hanem íme mi történik!
Az állatok így regélik:
ahogy ottan ugrándoznak,
nevetgélnek, bolondoznak,
meglökte a kutyát a nyúl,
s tűzbe ugrott a kutya úr.
- Vaú! - üvölt a kutya!
Mit csináltál, te buta!
S hogy így rája kurjantott,
a farkába kaffantott.
A nyúl, uccu, vesd el magad!
farka nélkül tova szalad.
Nem kergeti a kutya:
leégett a papucsa!
Azóta csepp a nyúl farka,
s meztelen a kutya talpa,
s azóta van, hogy a nyúl
fut ha jön a kutya úr.
Medve Zsolt: HÓESÉS
Csak állok, s nézem a széttárt karokkal álló kisfiú boldog arcát a sűrű hóesésben a téren. A hópihék, mintha apró kis angyalkák lennének, úgy táncolják körbe a kisfiút. Gyönyörű ez a látvány. A parányi kis jégkristályok tétova táncukat gyöngéd kis huppanással fejezik be a talajon, vagy épp a kisfiú kabátján, sapkáján. Elképzelem innen távolról, hogy milyen friss is lehet a levegő, melyre a kisfiú arcán lévő két halvány pirospozsgás folt enged következtetni. Nézem-nézem, s közben a téren szép lassan mindent elfed a friss, puha, és ropogós hó, mint fehér fátyol a menyasszony orcáját. A pihék egyre csak táncolnak, s táncolnak a levegőben. Az enyhe légáramlatokkal cseppet sem dacolva, különös kis körkörös táncuk úgy fest, mintha keringőt járnának a kisfiú körül, aki ettől oly boldog, hogy még innen is kivehető a határtalan öröm az arcán.
Aztán szép lassan kezdenek ritkulni a hópihék, s kevéske idő multán az utolsó táncos is fáradtan huppan le társai közé a földre. A kisfiú továbbra is ott áll széttárt karokkal, mint aki nem hiszi, hogy ezzel vége is van a különös keringőnek. Pedig vége van. A hóesés abbamarad, s a tér fehérbe öltözve, csöndesen várakozik. A látvány csodálatos. Olyan, mintha az egész teret paplannal takarták volna be, nehogy megfázzon. A kisfiú nyakában ott lobog a sál végén a rojt, s a sapkája teteje fehér a rátelepedett hópihéktől. A levegő tiszta és friss. Az apró kis madarak tollaikat felborzolva sorakoznak a lámpaoszlopokon, s szorosan egymáshoz bújnak. A kisfiú csak vár-várakozik, hátha újra kezdődik hamarosan a keringő, de valahogy nem akaródzik. Talán a többi táncos szégyenlős lenne? Lehet, de nem hinném...
Látván a kisfiú arcán az örömteli várakozást, megsajnálom őt -vagy talán magamat-, s kezembe veszem a félgömb alakú üveg papírnehezéket. A fejére fordítom, megrázom kicsit, majd ismét leteszem az asztalra és tovább gyönyörködöm a kisfiú örömében, s az apró kis jégkristályok tétova keringőjében.
Mert a boldogság, s öröm, ha létezik, akkor határtalan. Legalábbis ebben a kicsiny kis törékeny üvegbe zárt valóságban biztosan...
Móra Ferenc: A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK
A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a felhők odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkora a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek!
Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
Móra Ferenc: MÁRTONKA LEVELE
Aranyos nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
szíveden kopogtat
kis unokád, Márton.
Szíveden kopogtat
gyönge kis ujjával,
könnyeket pergető
nehéz bánatával.
Mit ér, amit küldtél,
a szép csengős szánkó?
Az egész határban
régen nincsen már hó.
Aranyos nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
tudod-e mire kér
kis unokád, Márton?
Gyere el mihozzánk,
légy te a Télapó:
fehér szakálladból
hátha hull majd a hó.
Hátha hull belőle
erdőre, mezőre,
hátha a tavasz még
visszaijed tőle.
Borókás tetejű
kerek halom haván,
hátha repülhet még
csengve-bongva a szán.
Gyere el nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
csókolom a kezed:
kis unokád, Márton.
Orgoványi Anikó: KISZE, KISZE, KISZŐCE...
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy jégbirodalom, ahol Dér Janó, a jégmanó uralkodott. Jégből volt a palotája, jég a szekrénye, a ruhája, még az ennivalója is jégből volt. A kedve mindig fagyos volt, így aztán birodalmában nem nevetett senki, dalolni sem volt kedve senkinek. Jégországban fagyos csend és sötétség uralkodott, az egészség pedig ritka vendég volt arrafelé.
Abban az évben még a szokásosnál is hidegebb volt a tél, és még a hosszúnál is hosszabb ideig tartott. Az emberek, állatok, de még a növények is nagyon unták már a hatalmas hótakarót, a jeges, csúszós utakat, melyen sokan elcsúsztak és összetörték magukat. A süvítő szél befurakodott a kabát alá, pirosra csípte a gyerekek orrát, de még Bundi kutya hegyes fülét is megcakkozta. A madarak összebújtak egymással, nem volt kedvük énekelni. Sokan megbetegedtek a zimankós hidegben. Volt, akinek a torka fájt, mások köhögtek és tüsszögtek nagyokat. Aki csak tehette, bebújt a meleg kuckójába és ki se dugta az orrát. Csend volt a jégbirodalomban, nagy csend és sötétség. A nap éppen csak megmutatta magát, de a sűrű ködpaplanon nem tudtak átjutni a sugarai, így hát visszahúzódott a kuckójába ő is szundikálni.
Csak egy valaki élvezte a hosszú hideget, Dér Janó, a jégmanó, aki a csillogó jégpalotájában járkált fel s alá naphosszat. Elégedetten dörzsölgette kezét, és azt gondolta magában:
- Vacogjatok csak alattvalóim, addig se lesz kedvetek fellázadni a birodalmam ellen!
Fjodor Tyutcsev: TÉLI ERDŐ
Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.
Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egész be-
fonják piheláncai.
Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs!
(Ford.: Szabó Lőrinc)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Évszakok |
|
|
|
Címkék: légáramlatokkal, jégbirodalomban, lámpaoszlopokon, kirándulásokra, jégpalotájában, visszahúzódott, megmérgesedett, elcsendesedett, papírnehezéket, következtetni, megbetegedtek, jégkristályok, összerendezte, egérpecsenyét, nyárfahegyben, testvéreiknek, kireggeledett, vadrózsabokor, beesteledett, ugrándozzunk, szakálladból, hópelyheknek, dörzsölgette, jégországban, jégbirodalom, szétnézzenek, világítottak, szántóföldek, elszáguldott, megöregedett, bonthatatlan, megöregedtél, gyönyörködöm, pirospozsgás, birodalmában, keringőjében, hegytetőn lakik, cinege meséjét, szép napon, hegy tetején, szárnya tollát, kánya mesélte, vakond esetét, cinke meséjére, bokor töve, gyökerek útját, gyökerek ráfonódtak, mezei pocoktól, föld alatt, ilyen gyerekes, legmagasabb sziklára, kedvedet ezen, Téli Történetek, TÉLI TÖRTÉNETEK, Gazdag Erzsi, CINKE ÉS SZÉL, Gárdonyi Géza, KUTYA MEG NYÚL, Medve Zsolt, Móra Ferenc, KÍVÁNCSI HÓPELYHEK, MÁRTONKA LEVELE, Orgoványi Anikó, Fjodor Tyutcsev, TÉLI ERDŐ, Szabó Lőrinc,
|
|
Offline
